Ébredés

A második világháború Don-kanyari rémségeiről sok levél számolt be, dokumentumok és emlékek bizonyítják a magyar katonák kiszolgáltatott helyzetét. Antal, a harcok közepette, lefagyott lábujjakkal került hadifogságba és mire hazaindulhatott, kereken tíz esztendő telt el…
Antal állapota siralmas volt, idegrendszere tönkrement. Haza sem mert rögtön menni, öregapjához tért be először, aki messze lakván fia családjától, nem tudott róluk semmit. Amikor Antal bevonult, tízéves fiát hagyta hátra feleségével, így meg volt győződve róla, hogy őt azok már rég elsiratták. Tudta, hogy rokkantan nem képes dolgozni, de nem is akart tovább élni. Hozott magával egy pisztolyt, mert azt akarta, itthon temessék el. Öregapja nyugodtan végighallgatta zavaros gondolatait az öngyilkosságról. Csak annyit mondott:
-Ne hamarkodjál el fiam soha semmit. Fáradt vagy, aludj rá egyet, mielőtt őrültségeket teszel.
Antal lefeküdt. Reggel azzal ébredt, hogy mielőtt meghal, megnézi a házat, amit otthagyott, benéz az ablakon, aztán végez magával.
Elutazott a falujába, bement az utcába és mivel már sötétedett, megállt az ablaknál, hogy megnézze, ki lakik most az o házában. Felismerte a feleségét, aki vacsoránál ült egy férfival, aki háttal volt az ablaknak. Antal nem hitte, hogy benne még - ilyen nyomorult testi állapotban - valaha is gyilkos indulat támadhat, de ösztönösen pisztolya után nyúlt a felismerése, hogy a feleségének szeretője van.
Hirtelen öregapja szavai csendültek meg benne.

- Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
- Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
- A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és - azt hiszem, így hangsúlyozta - gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. - Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
- Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
- Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám "kislánya" legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá - rettenetes kimondani is -, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
- Mit tett eddig?
- Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
- Mióta imádkozik ezért?
- Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
- Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
- Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
- Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését?
Tulajdonképpen mit várt?
- Hát, hogy szeretni tudjam.
- Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
- Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
- Szeretnék valami mást is ajánlani.
- Azért jöttem.
- Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
- Igen, körülbelül így.
- Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
- A kereszten?
- Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.
- De mit tegyek?
- Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben
imádkozzék érte, ha még tud.
- De mondtam, hogy gyűlölöm.
- Meg akar gyógyulni?
- Igen.
- Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
- Mit tegyek hát?
- Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
- Kiváltanám.
- Bevenné?
- Bevenném.
- Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
- Írom.
- Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt.
Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. - Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt - csak őt - beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
- Már évek óta nem zongorázik.
- De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést?
Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
- A csókot is kell?
- Igen.
- Jaj!
- Miért, jaj?
- Mert évek óta nem csókoltam meg.
- Vállalja ezt a hetet így?
- Megkísérlem.
- Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: - Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: - De jó vagy mostanában hozzám. - Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: - Adja másnak is oda ezt a receptet!
Tessék.

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükröspogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ.
Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalban legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amenlynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai. A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából az élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza.

Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának: - Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.- De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra. Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágya mellett őrizte az arany dobozt.
Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette.
Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól, Istentől.

Apa és fia egy festmény, a Guernica előtt állt. A kép rémületbe ejtette a srácot, aki előbb csak elfehéredett, utóbb csendesen sírva fakadt. Az apa látta a történteket, de meg se moccant - háta mögött fejcsóválva súgtak össze az öregasszonyok. Nem sok idő kellett, hogy egyikük fogadatlan prókátorrá váljon: a nő nagymamás gügyögéssel, csokoládéval a kezében indult megvigasztalni a gyermeket, de az ő tekintete visszasodorta, mint levelet a viharos őszi szél.
Ekkor az apa fiához fordult, és megszólalt:
-Fiam, mit látsz?
A fiú könnyeit nyeldekelve hajolt közelebb a kép mellett lévő táblához, és lassan betűzte:
-Pablo Pic...asso: Gu...Guernica.
A férfi elmosolyodott, majd újra megkérdezte:
-Fiam, mit látsz?
-Egy festményt. Apa, ez iszonyú! Emberek halnak meg, és az a ló....
-Fiam, mit látsz?
A kisfiú lassan abbahagyta a hüppögést. Elszánt tekintettel, állát vakargatva meredt a képre, majd egyszer csak megszólalt:
-Színeket.
-Ez az! - kiáltott elégedetten a férfi. Gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét, leguggolt, s mikor tekintetük egy vonalba ért, megszólalt. - Nem látsz mást, csak színeket. Az iszonyat nem bennük van; ezek ugyanazok a színek, amelyekből a szivárvány is áll! Az elméd, a fejedben lévő képek teremtik a félelmet: a tegnapi film, a tegnapelőtt olvasott könyv....vagy
akár az, ahogy édesanyáddal nevelünk.
A férfi elhallgatott, térdeplő alakjából szeretet áradt. Elégedetten nézte fia szemében az értelem csillogását, s miután látta, hogy szavai gyökeret eresztettek, tovább beszélt.
- Mert bizony, mi is tévedhetünk. A lehető legjobbat próbáljuk adni neked, de tévedhetünk. Akaratlanul is beléd ültethetünk olyan gondolatokat, melyek hatására a színek helyett félelmet látsz. S míg mi, édesanyáddal a lehető legkevésbé akarunk befolyásolni, sajnos a körülötted élő emberek pont fordítva vannak ezzel: minden pillanatodat megpróbálják elvenni, hogy a valóság helyett azt lásd, mit láttatni akarnak veled, hogy...

Gyakran úgy jellemzik az eltérő fejlődésű gyermekek szüleit, mint akik "erősek, mint a szikla". Jóllehet ez hízelgő, nem egészen igaz. Inkább olyan erősek ok, mint egy tojás. Egy tojás? - merülhet fel a kérdés. Igen.
Ha belegondolunk, könnyen kiderülhet, miért. Egy tojás külseje fényes, sima, repedésmentes, nem látható gyenge pont rajta. Szinte hihetetlen, hogy a belseje esetleg nem ilyen sima és szilárd. Sok gyereknek megmutatják a híres tojás trükköt. Egy megfelelő szögben tartott tojás
hatalmas nyomásnak képes ellenállni és nem lehet megrepeszteni, összetörni. Ugyanaz a tojás, egy picit más szögben tartva eltörik. Az egykor oly gondosan álcázott belseje kiömlik. A többé már nem tökéletes héj összetörik. Olyan törékenynek tűnik, hogy szinte hihetetlen: valaha olyan erős volt. Egy szikla, a tojással ellentétben, mindig szilárd.
Szinte lehetetlen eltörni. Ha mégis sikerül, az a tapasztalat, hogy a belseje is csak szikla.
A puszta keménységnél sokkal több kell ahhoz, hogy reménykedni tudjunk. Az eltérő fejlődésű gyermekek szülei nem minden pillanatban szilárdak.
Fájdalmaik vannak, félnek, sírnak, reménykednek. Nagyon gondosan kell egyensúlyozniuk, hogy a héjat megóvják a darabokra hullástól.
"Egyensúlyban tartani egy tojást", miközben háztartást vezetnek, orvosi felülvizsgálatra és kórházba járnak, összetartják a családot és a saját épelméjűségük állandóan összekuszálódó kötelékébe kapaszkodnak – nem egyszerű feladat egyáltalán! Alkalmanként a tojás szöge nem megfelelő és a héja elreped, ezzel egy igazán törékeny létezés gondosan felépített külsőségeit és a reményt darabokra törve. De aztán ezek a szülők összeszedik magukat és járják tovább a nekik kijelölt fájdalmas és terhekkel teli utat.

"FONÁK" mese felnőtteknek.

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány. Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét.
Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta: én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám. Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának: nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám. A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.
Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek.

Egyszer volt, hol nem volt, lombos erdők, gazdag rétek közt volt egy kis falu. Lakói földművelésből éltek, nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt, amire szükségük volt, és ami a legfontosabb, boldogak voltak.

Élt a faluban egy fiú, aki folyton sopánkodott, nem érezte magát boldognak.
Egy napon elment a falu bölcséhez tanácsot kérni:
"Te, aki minden bölcsesség tudója vagy, kérlek, adj választ a problémámra.
Olyan boldogtalan vagyok itt a faluban, minden olyan unalmas, a környéket is százszor bejártam már, ismerek minden fát az erdőben, minden virágot a réten, az állatokat, madarakat, minden nap egyforma, nem találok már semmi újat, ami színt hozna az életembe. Kérlek, mondd meg, hol van az a hely, ahol végre boldogan élhetek."
A bölcs Öreg csak mosolygott a szakálla alatt, majd így felelt:
"Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz."
A fiú megköszönte a tanácsot, és reményekkel tele várta, hogy mikor pillantja meg a szivárványt.
Nem kellett sokat várnia, másnap délután egy nyári zápor után megjelent az égen a várva várt jel.
Összecsomagolt hát, elbúcsúzott szüleitől, és elindult a szivárvány után.

Hosszasan gyalogolt, mígnem egy napon elérte a sivatagot, ahol egy oázisra lelt. Volt itt egy kis falu is. Úgy gondolta a fiú, hogy bár ez még nem a szivárvány lába, de itt biztos jól fogja érezni magát. Pár hónapot a helyiekkel töltött, boldog volt, hogy új emberekkel találkozott, és az oázist gyönyörűnek találta. Azt gondolta magában: "igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek.” Ám egyik nap óriási homokvihar söpört végig az oázison, elfújta a kunyhókat, szétrombolt mindent, és a falut betemette a forró sivatagi homok.

Ekkor ismét megjelent a szivárvány az égen, a fiú, pedig követte. Pár nap múlva elérte az óceánt. A parton talált egy kis halászfalut. Elcsodálkozott, hogy milyen gyönyörű kék és végtelen a víztömeg, a parton hófehér a homok, és a naplemente káprázatos aranyhidat varázsol a vízre minden este. Mélyen magába szívta az óceán tiszta illatát, és ezt gondolta magában: "igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek.” Minden nap eljárt a helyiekkel halászni, élte az életét, és nagyon boldognak érezte magát.
Ám egy napon szörnyű vihar tombolt a tengeren, hatalmas hullámokat zúdítva a partra. A halászfalut elmosta az óceán vize a föld színéről.

Másnap reggel újra megjelent a szivárvány az égen, és a fiú ismét követni kezdte. A jel nagyon hideg tájra hívogatta az őt, néhány nap múlva már a hó is hullani kezdett, egyre zordabb lett az idő. A fiú már nagyon fázott, mikor a hófödtetájon megpillantott egy kis falut.

A helyiek nagyon kedvesek voltak, meleg ruhát és forró italt adtak neki.
Mikor már nem fázott, a kandalló mellett ülve kinézett az ablakon.
Mindenfelé érintetlen tiszta havat látott, meg hatalmas fenyőket, melyek ágai lustán pihentek a fehér "takaró" alatt. Kiállt a házikó elé, nézte a sűrű hóesést, és a mesés tájat, közben azt gondolta magában "igen, ez már biztosan az a hely, ahol boldog lehetek.” A falusiakkal eljárt vadászni az erdőbe, este, pedig otthon várta a meleg házikó, és ő minden éjjel hallgatta a kandallóban pattogó tűz dallamát.
Ám egy napon hatalmas lavina zúdult a falura, és a hó mindent maga alá temetett.

A fiú kezdett csalódott lenni. Annyi szép tájon járt már, de egyik sem lehetett az otthona, sehol nem lehetett sokáig boldog. Aztán eszébe jutottak a bölcs Öreg szavai: "Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz.” A fiú gondolataiból felocsúdva ismét megpillantotta a jelet. Nem nagyon hitt már benne, de a szíve mégis azt súgta, hogy követnie kell. Csak még most, utoljára. Így is tett, útnak indult megint.

Pár nap múlva különös dolgot látott. A szivárvány lábánál mintha lenne egy falu.
Örömében ugrándozott és hangosan kiabálta: "igen, végre elértem a szivárvány lábát! Ott az a falu, a hely, ahol boldog leszek". És elkezdett rohanni, ahogy csak a lába bírta, át az erdőn, át a mezőn, szinte szárnyalt a boldogságtól, gyönyörűnek találta az erdő fáit, a virágokat a réten, az állatokat és a madarakat. Mikor beért a faluba, különös dologra lett figyelmes. A hely, ahova megérkezett a szülőfaluja volt. Sosem látta még ilyen szépnek, és sosem érezte még magát ilyen boldognak.

"Ez az én otthonom" -kiáltott fel hangosan- "ez az a hely, ahol igazán boldog lehetek."

A szamár története

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.

Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba.

A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött.

Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, amik nem mesék, mert örök értékekről mesélnek. Vannak mesék, amik mesék ugyan, de a történelem meséi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazi hercegkisasszony. S mivel teljesen igazi volt, nem az Óperenciás-tengeren túl, sem attól idébb két kakas lépésre, nem is a bortermő Burgundiában élt, s nem ismerte a kurta farkú kismalac hazáját sem. Mert ez az igazi hercegkisasszony valóban élt, ott élt a Városban. Amikor a történetünk kezdődik, Galla Placidia -- ezt a csodálatosan csilingelő s mégis oly komolyan fenséges nevet kapta a keresztségben -- még nem is sejtette, hogy ő igazi hercegkisasszony. Csak annyit tudott, hogy a szeretet az, ha mindenki rád mosolyog, s te is rámosolyogsz mindenkire, még arra a csillogóan fekete, göndör hajú Probusra is, az óriásra, akinél finomabb mézeskalácsot senki sem süt, még a mama sem.
Pedig az már nagy szó! Főleg ha Placidia mondja. És ha valaki sír, vagy nagyon-nagyon szomorú, akkor az a szeretet, ha megvigasztalod. S ha te vagy bánatos, akkor az a szeretet, ha ezt mások nem veszik észre. És még azt sem tudta, hogy a szeretetre nagyon kell vigyázni, mert jön egy goromba szél, a mosoly elhervad, s a szeretet, mint a madár, elröppen. Galla Placidia nagyon szeretett, s bár nem tudta, álmában is vigyázott a mosoly röpke madarára.
Nem is volt nála senki sem boldogabb!
Akkor történt, amikor Euphroszina nagy büszkeségére -- így hívták az örökké vidám, mindig mosolygó dajkáját -- már ki tudta számolni apró ujjain, hogy egy, kettő, három, igen, pontosan három éves. A tudálékos bölcsek persze mosolyogva azt mondanák: az Úr 394. esztendejében járunk. A fontos az, hogy mosolyognak, hisz így ők is szeretnek. A szörnyű tragédia tavasszal történt, amikor a mandulafák kibontották mosolygóan fehér virágkelyhüket: megfagyott a mosoly! A mama, a mindig vidám, csak fekszik némán, arca hideg, mereven néz valahova messzire, és nem mosolyog. A hercegkisasszony visítva rohant a konyhába: Probus biztosan segít!
A temetésre nem engedték el, de akadt szerető cinkosa, egy fekete kéz, aki elfelejtette rázárni az ajtót a kisasszonyra. Ott bújt meg hátul a templomban a virágok mögött. Pöttömnyi élete itt kapott új értelmet: vigasztalni fogja édesapját, a mindenható császárt, aki most is a Birodalom határán hadakozik, hogy itthon szeretet uralkodjék. Csak jönne már haza!
Mire a Város környékén már az aratásra készülődött az aranysárga vetés, megjött a császári futárhajó a távoli Konsztantinopoliszból.. "Placidiám, szelídlelkű hercegnőm! Most itt is béke van, ezért leghűségesebb bajtársamat küldöm hozzád, a marcona Stilichót. Ugye, rámosolyogsz? Hamarosan én is hazamegyek. Talán a télen, de legkésőbb tavasszal. Addig is küldök egy itteni ajándékot, egy szelíd gerlepárt. Szeresd őket, s vigyázz rájuk! Velük küldöm szívem szeretetét. Apád."
Galla Placidia keveset értett a komoly levélből. Stilichót elbűvölte a fenséges kisasszony mosolya. A gerlék ketrecestől beköltöztek a kislány szobájába. S januárban az apa, Theodosius is hazaérkezett: az örökkévalóságba.
Mint a homokórák szemei, pörögtek tova az évek. Az új nyugati császár, a nagyravágyó Honorius, rá sem mosolyodott húgára. A Várost azonban el kellett hagyni: az új főváros Mediolanum, majd Ravenna lett, a soktornyú.

Egy ember beleesik a kútba. A dolog egy nagy összejövetelen, egy nagy ünnepély alkalmával történik, és olyan hatalmas zsivaj, az emberek úgy mulatoznak, táncolnak, dalolnak, és annyira elmerülnek mindenfélében, hogy senki sem hallja meg az ember zuhanását.
Az idő tájt Kínában a kutakat nem védték körkörös fallal. Védelem nélkül, szabadon álltak. A sötétben csak úgy beleléphettél egy kútba anélkül, hogy észrevetted volna.
A férfi elkezd kiabálni:
-Mentsetek ki!
Arra jár egy buddhista szerzetes. Egy buddhista szerzetest persze nem érdekel az ünnepély, vagy legalább is nem kéne, hogy érdekelje, úgyhogy nem tudom, mit keresett ott az illető. Már a puszta jelenléte is valamiféle tudatalatti késztetésre utal, hogy lássa, mi folyik, hogyan mulatoznak:"Mindezek az emberek a pokolra fognak jutni, én vagyok az egyetlen, aki a mennybe kerül."
A kút mellett elhaladván meghallja a férfit. Lenéz a kútba. A férfi, azt mondja neki:
-Szerencse, hogy meghallottal. Mindenki olyan elfoglalt, és akkora a zsivaj, már attól féltem, hogy a halál fia vagyok.
A buddhista szerzetes így szolt:
-Ez nem férfihoz illö. Az embernek el kell fogadnia mindent, ahogy jön, így tanította a nagy Lao ce. Fogadd hát el! Légy férfi!
A férfi így felel:
-Nevezz bátran anyámasszony katonájának, de előbb kérlek, ments meg! Nem vagyok férfihoz méltó, és utána bárminek elmondhatsz, aminek csak akarsz, csak először húzz ki innen!
A taoista azonban azt mondja:
-Mi soha nem avatkozunk senki dolgába. Hiszünk az egyénben és az egyén szabadságában. Szabadságodban állt beleesni a kútba, a szabadságodban áll belefulladni is. Mindössze annyit tehetek, hogy adok egy tanácsot: meghalhatsz sírva is - ahogyan az oktalanok-, és meghalhatsz bölcs emberhez méltón is. Fogadd el a dolgot, élvezd, énekelj egy dalt, és távozz. Bárhogyan is, mindenkinek meg kell halnia, mi értelme lenne hát megmentenem téged? Én is meg fogok halni, mindenki meg fog halni talán már holnap, talán holnapután, mi értelme tehát megmentéseddel törődnöm? -És a taoista továbbállt.
Egy konfuciánust jön, és a férfi lát némi reményt, hiszen a konfuciánusok világiabbak, földhözragadtabbak. Így szolt:
-A jó szerencsémnek köszönhetem, hogy te jöttél egy konfuciánus tudós. Ismerlek téged, hallottam már a neved. Most tégy értem valamit, hiszen Konfucius is azt mondja, hogy "segíts másokon"!
A buddhista és a taoista válaszát hallva a férfi azt gondolta magában: "Ha meg akarom győzni ezeket az embereket, hogy mentsenek meg, jobban teszem, ha filozófiáról beszélek. "Ezért tette hozzá:
-Konfucius is azt mondja, hogy segíts" másokon"!
A konfuciánus szerzetes így felelt:
-Igazad van. És segítek is rajtad. Sorra járom a városokat, tiltakozom és rákényszerítem a kormányt, hogy emeljen védfalat az ország minden kútja köré. Egyet se félj!
Mire a férfi:
-De mire ezeket a védfalakat megépítik, és a forradalmad célt ér, én rég halott leszek.
A konfuciánus így felelt:
-Te nem számítasz, én sem számítok, az egyének nem számítanak csak a társadalom számit. Azzal, hogy beleestél a kútba, egy igen jelentős kérdést vetettél fel. Most már harcolni fogunk érte. Te csak légy higgadt és nyugodt. Gondoskodni fogunk róla, hogy minden kút köré védőfalat emeljenek, és így senki se eshessen beléjük. De ha csak téged mentelek meg, azzal ugyan mit nyerünk? Szerte az országban milliónyi kút van, az emberek milliói eshetnek beléjük. Ne aggódj hát annyira magad miatt, emelkedj fölül ezen az önző hozzáálláson. Én az emberiséget fogom szolgálni. Te már így is nagy szolgálatot tettél azzal, hogy beleestél a kútba. Én, pedig azzal fogok szolgálni, hogy rákényszerítem a kormányt a védfalak megépítésére. -És a konfuciánus továbbsétál.
Ö azonban felvetett egy lényeges pontot: "Önző vagy. Csak azt akarod, hogy a te megmentésedre pazaroljam az időmet, amit az egész emberiség javára fordíthatok."
Van tudomásod róla, hogy bárhol is létezne olyasmi, mint "emberiség", avagy" társadalom"? Ezek csak szavak. Csak egyének léteznek.